BIZONYÍTHATUNK?

És akkor újra ott találtuk magunkat szembe a nagy kérdéssel: Mi szolgálja inkább a gyerekek érdekeit?

Az, ha elhelyezési határozat nélkül kiküldik a nevelőszülőket, hogy ismerkedjen a gyerekkel vagy az, ha megpróbáljuk képessé tenni a szülőket arra, hogy saját kezükbe vegyék az életüket. Milyen élmény lehet egy kislánynak, hogy egyszer csak jön egy néni és azt mondja, kiveszi majd a suliból és elviszi egy másik városba lakni. Egy elsős kislányt, aki épp most alakítja ki meghatározó kapcsolatokat az iskolai közösségben. Jól érzi ott magát, szeretik a többiek, ő is a többieket. És közben azt még az anyának se mondta senki, hogy biztosan elviszik a gyerekeit. Akkor ezt vajon hogyan éli meg egy – ráadásul – nagyon anyás kislány? Mi arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk támogatni a szülőket abban, hogy hatással legyenek a saját életükre.

Január óta dolgozunk több szülővel. Ezek a szülők szeretnék életük folyását saját kezükbe venni, hatással lenni a körülöttük zajló dolgokra. Hogy eddig miért nem tették? Soha nem látták senkitől, hogy hogyan kell. Állami gondoskodásban nőttek fel, azt vitték magukkal tovább, amit onnan hoztak. Őket még verték a szüleik, ezért ők elhatározták, hogy ők majd mindent megadnak a gyerekeiknek. Így aztán nem lettek keretek a családi életükben. Adni akartak a gyerekeknek, de nem tudták, hogy a keretek megadása is milyen fontos. Nyomorúságban, szegénységben éltek mindig. Senki nem mutatta meg nekik a tanulás fontosságát, senki nem biztatta őket, karolta fel őket, beszélgetett velük a problémáikról, vágyaikról, álmaikról. Senki nem adott nekik lehetőségeket, esélyt, így nem is tudták, hogy ez mit jelent. Hogyan tudnák hát átadni azt a saját porontyaiknak? Végzettség nélkül a legtöbb helyen egész életükben elutasították őket. Nem voltak sikerélményeik és nem volt örömük, amiből saját álmok születhettek volna. Szegények voltak elég életükben és ez sodorta bele őket a nagyobbnál nagyobb hibákba. Pénz reményében cselekedtek azért, hogy eltartsák a családjukat, hogy úgy érezzék ők is számítanak és nekik is van választási lehetőségük.

Most elkezdtünk beszélgetni és elkezdtük meghallgatni őket. Elkezdtünk örülni a sikereiknek és megkeresni, hogy mit szeretnek az életben. Elkezdtünk közösen tervezni és elkezdtünk cselekedni. Január végén kezdtük és haladunk. Ők munkába állnak csütörtökön, mi megünnepeljük velük a sikert. Mi segítünk távoltartási határozatot szerezni a bántalmazó családfőre, ők pedig felszabadultan átrendezik a házat. Mi ágyat szerzünk neki, ők kifestik a kis lakást. Mi meghallgatjuk őket, Ők közben segítenek megérteni mi zajlik bennük.

Benne vagyunk egy folyamatban, amiben benne akarnak maradni és tenni azért, hogy megváltozzon az életük. Nem kell más hozzá, mint valaki, aki melléjük áll és támogatja, bíztatja, megerősíti őket. Ezt a szerepet szeretnénk mi betölteni. Bizonyítani szeretnének a hatóságok felé is. Bizonyítani, hogy képesek változtatni és hatással lenni az életükre. És a gyerekeik életére…

Viszont bennem folyamatosan ott van a kétség, hogy hagyják-e ezt? Hogy a hatóság már nem döntött-e előre a sorsukról. Elviszik a gyerekeket. Határidőket és feltételeket szabnak. Határidőket, amiket a szülők igyekeznek betartani a segítségünkkel, és amikről aztán kiderül, hogy nem számít semmit, mert a hatóság úgy tartja magát hozzá, ahogyan gondolja, nem pedig a naptár szerint. Feltételeket, amiket aztán nem tudjuk, hogy megnéznek-e, hogy teljesültek, történtek-e változások. Pedig történtek.

Az egyik apuka várta, hogy majd meglátogatják, megnézik, hogy miket változtatott azon, amiket kifogásoltak, ami miatt elvitték a gyerekeit. De nem jöttek. Noszogatom, hogy menjen maga, menjen elébe a dolgoknak, menjen be a gyámhivatalba, de nyilván nehéz is menni meg nem is. Mehetne, de gondolom rengeteg kudarc és rosszalló tekintet érte már azokon a helyeken. Persze nyilván van alapja, de én hiszek abban, hogy mindenki megérdemel még egy esélyt a bizonyításra.

“Mit tegyek? Azt mondják, ha úgy lesz, a tárgyalás után át kell adnom a gyerekeimet. Adjam át őket, mint egy csomagot?”

Egy másik anyuka, aki várja az elhelyezési tárgyalást, azt mondta nekem, hogy most úgy érzi, hogy sikerülni fog, mégsem veszik el tőle a lányokat. Sikerült munkát szereznie s otthon is egyre rendezi a dolgait. Azért igyekeztem arról is beszélgetni vele, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül. Erre azt felelte: Mit tegyek? Azt mondják, ha úgy lesz, a tárgyalás után át kell adnom a gyerekeimet. Adjam át őket, mint egy csomagot?

Mindig az az érzésem, hogy történhetnének ezek a folyamatok sokkal emberibben. Máshogyan kellene egymáshoz állnunk, közelednünk kellene egymás felé, kicsit kilépni az alá-fölérendelt hierarchiából. És így talán jobban működnének a dolgok.

Hiszek benne, hogy ezeknek az embereknek esélyt és lehetőséget kell adni egy megtartó közegben és élni fognak vele.

20150330_230951[1]

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s