1%

Annyi jó dolgot szervezhettünk már a gyerekeknek a Ti segítségetekkel!

Most még egyszerűbben tehetsz azért, hogy a hozzánk járó gyerekek tovább fejlődhessenek és felejthetetlen élményekben legyen részük.

Ajánld fel számunkra adód 1%-át!

Mi pedig élményekre váltjuk a támogatást!

Adataink:

Az emberség erejével Alapítvány

Adószám: 18327568-1-02

További adatok: http://adhat.hu/szervezet/az-emberseg-erejevel-alapitvany

Tavaly 315 000 forintnyi 1%-ot ajánlottatok fel nekünk, mi pedig igyekeztünk megtölteni programokkal az évet a gyerekek számára. Volt busójárás, farsang, szegedi kirándulás, mecseki tavaszköszöntő túra, balatoni táborozás, bicikli túra az Ormánságban, fellépések idősek otthonában és még sok minden más. Minden félután segítünk a gyerekeknek a tanulásban, fejlesztő foglalkozások és különféle műhelyek vannak a tanodában.

Ha kíváncsi vagy a tavalyi évünkre, nézd meg az összefoglaló videónkat 2016-ból!

Posted in Uncategorized | Leave a comment

„Szép lassan az összes gyerek a szívemhez nő” Bemutatkoznak az Élmény Tár szuperhősei – 9. rész

Antal Csilla, ismertebb nevén „Csilla néni” is régóta a csapat tagja, nagyon hálásak vagyunk neki a rengeteg munkáért és segítségért! Ő karolta fel az ovisok fejlesztő foglalkozásait, időt és energiát nem kímélve készül feladatokkal, játékokkal, minden alkalommal új és új módszereket próbál ki. J Csilla néni hatalmas odaadással foglalkozik kicsikkel-nagyokkal, mindig készül valami kedvességgel, és természetesen: egy tálca sütivel. J Örülünk, hogy ő is a Tanoda életének része lett!

15068486_1300817956626284_8477447083255063945_o

Hanga: Hogyan kerültél kapcsolatba a Tanodával?

Csilla: A kisebbik fiam révén, aki ismeri Zsófit [Tasnádi Zsófit, a Tanoda vezető mentorát] és családját. Gondolta, hogy nekem való feladat lenne itt segíteni, és összehozott vele.

H.: Korábban is önkénteskedtél már, vagy csak szeretted volna kipróbálni?

Csilla: Szerettem volna  már évek óta, de nem tudtam hol elindulni, nem tudtam, hogyan vágjak bele. Mindig vonzott a gyerekekkel való foglalkozás, ráadásul gyógypedagógusnak, tanulásban akadályozottakat segítő tanárnak tanultam, de végül sajnos úgy alakult, hogy soha nem dolgoztam a szakmámban, és nagyon hiányzott.

H.: Úgy érzed, a Tanodában tudod hasznosítania tudásodat?

Csilla: Maximálisan!

H.: Milyen tevékenységekben veszel részt, miben vállalsz aktív szerepet?

Csilla: Főleg a tanulásban segítek, de persze részt veszek minden egyéb kulturális és sport programokon is, amiket szintén nagyon élvezek, csakúgy, mint a gyerekek.

H.: Hogy alakult, hogy most főleg az ovisokkal foglalkozol?

Csilla: A fejlesztő foglalkozások konkretizálása még folyamatban van, de egy ideje már elkezdtünk külön foglalkozni az ovisokkal. Mesi kért fel, hogy „menedzseljem” az ovisokat, mert nagyon kevés idő és energia jutott rájuk korábban. A projektekbe is főleg a nagyokat lehet bevonni, velük kell tanulni is, mellettük az ovisokkal is foglalkozni nem könnyű. Fontos, hogy az ő képességfejlesztésük se sikkadjon el.

H.: Általában hogyan foglalkozol velük?

Csilla: Mindig fakultatív, attól függ, éppen mihez van inkább kedvük, és ha nagyon nincs kedvük semmihez, akkor ki kell cselezni őket… Volt, hogy tableten hoztam feladatot, akkor persze nem csak az ovisok, de mindenki, aki épp a Tanodában volt, sorban állt, hogy megcsinálhassa.

H.: Van olyan ovis, akiről már meg tudod mondani, hogy esetleg miben ügyesebb, miben tehetséges? Miben szorulnak még fejlesztésre?

Csilla: A Patrik például nagyon jó a memóriajátékokban, de persze ő is fejlesztésre szorul rengeteg területen még. A Bálintot még ösztökélni kell a kitartásban, hogy végigcsinálja a feladatokat, és a beszédhelyességben, hogy egyáltalán meg lehessen érteni, amit mond. A Kevin beszédét is fejleszteni kell még, és mind a háromnál gyakorolni kell a történetmesélést, például, hogy el tudják mesélni pár mondatban, hogy mit csináltak aznap, az már egy szép eredmény lenne.

H.: A tanulásban a nagyobbaknak is szoktál segíteni. Van „bevált” trükköd arra, hogy hogyan motiváld őket?

Csilla: Konkrét módszerem őszintén szólva nincs, mindig rögtönözni kell, hogy az adott pillanatban az adott gyereket rá tudjam bírni a tanulásra. Most például a verstanulásban kell őket motiválni. Az például egy nagyon nagy sikerélmény, amikor meglátnak, és már mutatják is a feladatot, ma is így volt a verssel, ők hívtak oda, hogy gyakoroljunk. Timivel is végig tudtunk tanulni múlt héten, és kitartott, igaz pár krokodilkönnyes hiszti kíséretében, de eszébe se jutott, hogy felálljon és otthagyjon. Múltkor pedig a Milán olvasott fel csakúgy egy mesét szorgalmi gyanánt, amíg a többiek tanultak. Jóérzés, hogy ebben is részt vesznek, és most már velem is szívesen leülnek, az elején még sokszor keresték a kibúvókat. És persze nagyon örültem, amikor megjött a kis Kevin, köszönt, meglátott, és külön köszönt nekem is. Remélem, hogy ez annak is a jele, hogy egyre közelebb kerülök hozzájuk. Nyilván ehhez rendszeresen kell járni, nagyon fontos a jelenlét, mert ez jelentheti a stabilitást az életükben.

H.: Mit gondolsz a Tanodáról? Miben találod jónak, min változtatnál?

Csilla: Nagyon jónak látom a szervezettséget és a következetességet is, hogy amennyire csak tudunk, próbálunk következetesen dolgozni. Ez nagyon fontos, mert persze nevelés is folyik itt. És nagyon jó a sokrétű program is, hogy szociális, kulturális ingerek is érik őket, nagyon fontos a sport, a mozgás is, ez itt mind jelen van.

H.: Mik a jövőbeli elképzeléseid a Tanodában?

Csilla: Mindenképp sokáig szeretnék még itt önkénteskedni, és nagyon élvezem, hogy egyre jobban megismerem a gyerekeket. Azt vettem észre, hogy szép lassan az összes gyerek a szívemhez nő, elég pár mondatot beszélnem velük, és máris ott vannak… Szóval már csak miattuk is, biztosan jövök még!

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Választott szakmánk: Tanodás

Így az év vége fele elgondolkoztam, visszatekintettem erre az évre.

img_4510

Pont egy éve ilyentájt már beadtuk a nagy munkával megírt tanoda pályázatunkat. Emlékszem teljesen meg voltam ütközve akkoriban, hogy milyen szervezetek kerestek meg minket, hogy adjunk nekik együttműködésit. És milyen sokan…

Aztán elkezdődött a 2016-os év és egy végtelen hosszú várakozásnak néztünk elébe. Emlékszem a kora tavaszi elkeseredésre, mikor azt a fülest hallottam, hogy júniusnál előbb nem lesz eredmény. Emlékszem arra is, hogy akkor azt gondoltam, mi lesz most? fel kell adnunk az álmunkat, a tanodánkat?

Mert igen, ez bizony nem csak egyikünk vagy másikunk tanodája, ez a közös tanodánk. a srácoké, Anitáé, Mesié, Zsoltié, Marcié, Hangáé, Katáké, Enikőé, Zoéé, Nikié, Petié, Csilla nénié, Debié, Borié és Hannáé és még sorolhatnám hosszasan. Szerencsére.

Nagyon emlékszem arra az elkeseredésre és szomorúságra, ami akkor bennem volt. A srácokat vittük focizni alsószentmártonra és én úgy éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem. Mi lesz akkor? Hiszen nyárig miből húzzuk ki?

És aztán az elkeseredés valahogyan elmúlt. Mindig kitaláltunk valamit. És aztán eljött a nyár és el is múlt a nyár. És mi még mindig kitartottunk. És aztán hirtelen eljött az ősz és egy nap teljesen váratlanul megjött a várva várt pályázat eredménye. Nem nyert. Kicsit sírtam. Emlékszem a döbbenetre a munkatársaim hangjában, amikor elmondtam nekik. Akkorra persze már összeszedtem magamat és nagyon igyekeztem megnyugtató lenni. Elmondtam, hogy nem lesz baj és megoldjuk. És az első sokk után nagyon hamar elkezdtem azt érezni, hogy ez nem állhat az utunkba.

Hiszen jött valaki, aki vett egy házat csak azért, hogy abban működhessen a tanoda. Hiszen több mint egy millió forintot sikerült már ebben az évben összegyűjteni a programjainkra, tehát van több száz ember, aki kedvel és támogat minket. Barátok, idegenek, család.

Most úgy zárjuk az évet, hogy a jövőbe látunk. Van annyi fedezetünk, amiből megleszünk nagyjából, persze majd kell még hozzá gyűjtenünk, de terveink vannak, komolyak, és rengeteg szövetségesünk, aki körülvesz és éltet minket.

Most, hogy így elgondolkoztam, úgy érzem, hogy mindennek meg van a maga ideje. Nem bánom, hogy nem nyertünk a pályázaton, mert ez akkora erőt, kreativitást és motivációt váltott ki belőlünk, amivel képesek leszünk/voltunk keretet váltani és megkeresni annak a lehetőségét, hogy hogyan lehet hosszú távon fenntartani a tanodát. És most, hogy így elgondolkoztam az is eszembe jutott, hogy miért is szeretjük ezt csinálni. Jó érzés segíteni nap, mint nap, persze. Sokan mondják, hogy milyen nemes, fontos dolgot csinálunk. És ez ennél még sokkal több; szabadság, csapatmunka, proaktivitás, teremtés, alkotás, izgalom, tervezés, céltudatosság, kreativitás, lehetőség. Rengeteg lehetőség!

Kissé megkésve ugyan, de december elején megtaláltam azt az időkapszulát, amit 2015 nyarán írtunk magunknak, az akkori projektindító, elvonulós hétvégénken, Sikondán. Marci, Anita, Zsolti, Mesi, Hanga és én voltunk a team. /És vagyunk ma is, kibővülveJ / Az akkori projektünket, a Kistesó-nagytesót nyolc hónapra terveztük. A nyolc hónap után akartuk elővenni a magunknak írt üzeneteket, de elfelejtődött. Most megtaláltam, pont akkor, amikor Marci is újra visszatért a csapatba. Jó volt visszanézni, rájönni, hogy mennyi mindent megvalósítottunk abból, amiket azon a kis lapon, akkor elterveztünk. Sőt! Még azokat is jó volt látni, amiket nem sikerült megcsinálni, mert új lendületet adott, hogy ismét nekivágjunk.

Egyszóval így visszatekintve sokkal sokkal vidámabb és termékenyebb év volt ez, mint amilyennek számomra kora tavasszal ígérkezett. Megtanultunk a jég hátán élni, nevetni, lazábbnak lenni, mindig kicsit újjászületni, elengedni és megtartani, emlékezni és felejteni és megtanultuk, hogy nagyon nem vagyunk egyedül, hogy rengeteg jó szándékú, segíteni akaró barát vesz minket körül és ezért nem tudunk elég hálásak lenni.

Sok erőt kaptunk Tőletek idén és ezt nem győzzük megköszönni!

Posted in Uncategorized | Leave a comment

„Leginkább a gyerekek motiválnak” bemutatkoznak az Élmény Tár szuperhősei – 8.rész

Februárban találkoztunk először Frimpong-Manso Debivel, aki azóta is oszlopos tagja a Tanoda csapatának, laza nyitottságával azonnal megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, akiket még az unalmas(nak tűnő) tanulásra is rá tud bírni… 🙂

15355914_1347598781941040_1590557192_n

Hanga: Kicsit mesélj arról, hogy hogyan kerültél kapcsolatba a Tanodával, és hogy mióta önkénteskedsz nálunk.

Debi: Idén februárban kezdtem itt önkénteskedni, miután tavaly év végén tartottál bemutatót az egyetemen arról, hogy mi is ez a Tanoda. Én akkor jelentkeztem pár egyetemista társammal együtt, akiknek végül úgy alakult, hogy már nem tudnak járni, de én maradtam.

H.: Miért döntöttél a Tanoda mellett? Kapcsolódik a tanulmányaidhoz, csináltál már ilyesmit korábban, vagy csak ki akartad magad próbálni egy ilyen közegben?

Debi: Inkább csak ki akartam próbálni… Csináltam már önkéntes munkákat, de azok inkább várostisztítós, szemétszedős programok voltak, gyerekekkel még nem foglalkoztam. Viszont mindig szerettem a gyerekeket, és jól elvoltam velük… aztán amikor idejöttem, rájöttem, hogy kicsit nehezebb ez a dolog, mint gondoltam. 😀 Ugyanakkor meg ezért jöttem, hogy ezt is kipróbáljam, és sok szabadidőm is volt, és ezt az időt mindenképp valamilyen önkéntes munkára szerettem volna szánni.

H.: És bejött, nem? Hiszen lassan egy éve itt vagy… 🙂

Debi: Igen, teljesen! Közben a csapatot is megkedveltem, és a gyerekek is eléggé a szívemhez nőttek, szóval most már semmiképp nem akarnék innen elmenni.

H.: Mi az, amiről úgy érzed, önkéntesként tudtál benne fejlődni?

Debi: Sokkal jobban dolgozom csapatban, jobban megy az alkalmazkodás, és sokkal türelmesebb is lettem. És talán kicsit barátságosabb is… főleg a gyerekek hatására. 🙂

H.: Itt a Tanodában legszívesebben mibe kapcsolódsz be?

Debi: Főként a tanulásban szoktam segíteni, és ezt szeretem is csinálni, hogy „na olvassuk el még egyszer”, meg „számoljuk ki még ezt is”… de azt is nagyon szeretem, amikor elővesszük a társasokat, kártyajátékokat, és azokkal játszunk.

H.: Visszatekintve mennyire érezted nehéznek a közös hang megtalálását a gyerekkel, hogyan fogadtak be, voltak-e nehézségek az elején?

Debi: Szerintem nem ment döcögősen, egész hamar hozzám szoktak, főleg, mert egyszerre sokan jöttünk önkéntesek, voltak, akik pár hét után eltűntek, és akkor maradtunk mi, kb 3-4-en. Szerintem egész jól összebarátkoztunk velük, a kicsikkel például nagyon könnyen, ők direkt azért jöttek hozzánk játszani, mert mi újak voltunk, és meg akartak minket ismerni. Aztán már ragaszkodtak is hozzánk… Összességében itt a gyerekek közössége nagyon befogadó, nincs csúfolódás, vagy kiközösítés.

Hanga: Voltak olyan előzetes elképzeléseid, amik aztán megdőltek, vagy épp ellenkezőleg: megerősítést nyertek?

Debi: Valójában én csak attól féltem, hogy hogy fognak a gyerekek hozzám állni, mert ha az emberek nincsenek hozzászokva, hogy például egy barna bőrű, vagy ázsiai ember van közöttük, akkor hajlamosak negatívan reagálni, olyan stílusban feltenni kérdéseket, ami az embernek rosszul esik, vagy eleve ellenségesen viselkednek. Ilyen viselkedést valójában csak egyszer tapasztaltam, és akkor is csak azért, mert egyszer egy kislány megsértődött rám (tanulni akartam vele, ő meg nem akart), és tudta, hogy ezzel biztos meg tud bántani. Ezen kívül sosem fordult elő ilyesmi.

H.: Mi motivál téged leginkább abban, hogy rendszeresen részt vegyél a Tanoda munkájában?

Debi: Leginkább a gyerek motiválnak, hiszen a tanulmányaimhoz nem kapcsolódik, a jövőbeli terveimhez is csak önkéntes munkaként, mert én ezt főállásban biztos nem tudnám csinálni, ahhoz túl érzékeny vagyok… Szóval a gyerekek miatt jövök, nem is gondoltam volna, hogy én ennyire fogok majd hozzájuk kötődni…

H.: Van olyan kedves emléked, élményed, amire szívesen gondolsz vissza?

Debi: Hú… hát van, persze, van egy csomó pozitív élményem. Főleg olyanok, amikor egy-egy gyerek kijelenti, hogy Velem akar tanulni, vagy amikor már megtanulták a nevemet, és az persze mindig jólesik, amikor a nevemen szólítanak, és nem úgy hogy „Öööö…izéé… hogyishívnak” .… J Ilyenkor az emberben megerősítést nyer, hogy már tényleg jelen van az életükben, és számítanak rá. Ez tök jó.

H.: Mit tapasztalsz, hogy viszonyulnak a barátaid/ismerőseid ahhoz, hogy te a szabadidőben önkénteskedni jársz?

Debi: A barátaim reakciója általában az, hogy „Jajjistenem, Debi, már megint ingyen dolgozol!”, de közben persze büszkék is rám, és nagyon örülnek, hogy én ezt csinálom. Sokszor mondják azt is, hogy „Jajj, ezt én is úgy csinálnám!” meg „Ezt nekem is kéne!”, csak ők sose kezdik el. Igazából ez az egyik célkitűzésem is, hogy legalább néhány ismerősömet meggyőzzem, hogy ha nem is rendszeresen, de egy-egy alkalommal tök jó ilyeneket csinálni, mert nem csak annak jó, akivel ilyenkor foglalkozol, utána te is tök jól érzed magad. Mint amikor karácsony előtt elviszel egy adag ruhát a szeretetszolgálathoz, és cserébe kapsz egy „kihúzott karácsonyi boldogság” érzést… 🙂

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Ottalvós házavató pizsiparti

A legjobb máshol aludni egy gyereknek, amikor lehet pizspartyzni, beszélgetni, röhögni, nevetni, sokáig fent lenni. Mi is törekszünk rá, hogy a táboron kívül, évente legalább egyszer tudjunk rendezni egy tanodában alvós estét.

(Pintér Mesi, mentorunk írása) 

img_4510

Idén ez a december 2-ára, múlt hét péntekre esett, amely egyben a házavató is volt a gyerekek részéről az új tanoda épületben.

Délután vártuk a gyerekeket, akik egy nagyon kreatív karácsonyi díszkészítésen vehettek részt a Ribbon Flower, Art and Deco jóvoltából. Ebből a nagyon kreatív és fiatalos üzletből Zsani és Márti érkezett hozzánk, és szebbnél szebb díszeket készíthettek velük a gyerekek. Mindeközben a nagyobbak egy polcos szekrényt rakhattak össze, faládákból. Volt ragasztás, vágás, fújás, tekerés, csiszolás, kalapácsolás, szögelés, egyszóval minden, ami ahhoz kell, hogy valami klasszat alkothassunk, és persze az elengedhetetlen csillámpor, ami most pár nappal később is mindenhol ott van.

Majd, hogy jól elfáradjunk testileg is, kimentünk játszani. Nincs annál élvezetesebb, hogy a saját udvarunkban fél sötétben szaladgáljunk, bújócskázunk, kiabáljunk, hangoskodjunk. Közben bent készült a finom tejberizs, amit sorban jöttek megcsodálni a szülők, gyermekek is, meg persze az illatok is becsalogatták őket.

A közös vacsora után már a pihenés, nyugodtabb pillanatok jöttek. Lehetett mesét nézni, társasozni és közben pedig elkezdtek fürdeni, zuhanyozni is a gyerekek. A fürdést mindig nagyon szertik, főleg ha kicsit pancsolni is lehet. A társasoknál a klasszikus Catan, Twister, Dobble került elő.

Az alvás mindig nehezen megy, főleg ha vannak mások is, lehet helyezkedni, kucorogni, dumálni, röhögcsélni. Nagy szó számomra, hogy most már maguktól kérik, hogy lefekvésnél olvassunk nekik mesét, és nem is a legkisebbeknek jut eszébe. A mese alatt páran már el is aludtak.

Nálunk már szinte hagyomány, hogy akinek nehezebben megy az elalvás, takarodó után még kimehet futni vagy négyütemű fekvőtámaszokat nyomni.

Az este egész mozgalmasan, sok beszélgetéssel, villanykapcsolgatással járt, de a gyerekek nagyon élvezték. Annál nehezebb volt számukra a reggeli felkelés.

Az én kedvencem, amikor felkelnek, és nem tudják, hogy hol vannak, majd szép lassan rájönnek és elmosolyodnak, hogy milyen jót is aludtak itt.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Újrakeretezés, avagy egy remek hétvége az önkéntesekkel

Visszatért a Marci! Nagyon örülünk. Olyan érzés volt nekem, mint amikor egy nagyon jó film a nagyon jó folytatását nézem. És a filmben felbukkannak új, remek karakterek is.

A nyáron arról beszélgettem Anitával és Zsoltival, hogy őket mi motiválja az élménytáras munkában. “Az az érzés – mondták – hogy mi így hárman, a Mesivel bármit meg tudunk együtt csinálni. Együtt bármilyen helyzetet meg tudunk oldani.”

Nagyon erős volt a nyár szerintem ebből a szempontból. Elvittek hárman 25 gyereket táborozni a Balatonra, körbebiciklizték fantasztikus önkéntesekkel megtámogatva az Ormánságot a kamaszokkal, jártak Szegeden. Egyszóval mindent megvalósítottak együtt, amit kigondoltak közösen. Marci hiányzott mindannyiunknak mióta elment máshova dolgozni, de egyre több elkötelezett önkéntes szállt be a munkánkba. Most ősszel visszagondoltam, hogy hogyan is volt ez és büszke lettem magunkra.
Az Élmény Tár elődjét a Menedék Ifiklubot önkéntesekkel csináltuk. Aztán jött a Tanoda és mindenki a munkatársunkká vált. Ez nehéz időszak volt, nehéz volt átállni, a fizetett munkaerővé válás teljesen más gondolkodást, működést követelt meg mindenkitől. Sokan elmentek, nagyon átalakult a csapat, sokat formálódtam, tanultam én is, mint vezető. Ebben az időszakban szinte teljesen megszűnt az önkéntes aktivitás nálunk. Tavaly tavasszal beleírtam egy pályázatba, amit akkor hiánynak láttam és azt tűztük ki célul, hogy éledjen fel újra az önkéntes élet a Tanodában. Lett egy új munkatársunk és tudatosan kezdtük el toborozni az egyetemista és a középiskolás önkénteseket. Sok-sok érdeklődő jött, sokféle céllal és motivációval. Volt, aki csak iskolai közösségi szolgálatot teljesített nálunk, volt köztük, aki nagyon lelkiismeretesen és volt köztük, akivel nehezebben jöttünk ki. Jöttek sokan, akik nagyon komolyan érdeklődtek/nek. Középsulisok, akiknek már rég megvan a kötelező közösségi szolgálatos óraszámuk, de részt akarnak venni, részesei akarnak lenni. De jöttek egyetemisták és felnőttek is, akik nagyon részesei akarnak lenni a folyamatunknak.
Egyszercsak azt vettük észre, hogy sokan lettünk és sokan vannak olyanok, akik nap, mint nap részt vesznek a munkánkban. Akkor jöttem rá, hogy elértük a célt, eredményes volt a projekt. Újra önkéntes közösséget akartunk kialakítani és sikerült. Persze ez mindig csak a kezdete a közösség formálásnak. Elhatároztuk, hogy szeretnénk jobban bevonni az elkötelezett önkénteseinket a munkánkba. Ezért a hétvégén elmentünk Sikondára.
Pontos tervünk volt, hogy mit szeretnénk csinálni, miket kellene megbeszélni, feldolgozni, megtervezni. Nem úgy jött össze:) És ez nem baj. Nagyon sok remek kérdés és dilemma merült fel, amikből kiderült, hogy mi minden érdekli az önkénteseinket, mikben kellene elmélyülni, hogy hatékonyabb tudjon lenni a közös munka, jobban be tudjanak vonódni a megvalósításba, a közös kivitelezésbe. Most tényleg az volt a cél, hogy az önkéntesek is belemerülhessenek a mindennapi munkába és az ő vágyaik, ötleteik, elképzeléseik is megjelenhessenek benne, hosszú távon is. Nem jutott mindenre idő, de Zsolti nagyon jól foglalta össze azt, hogy mi is a mi közös erősségünk.

“Az, hogy újra tudjuk keretezni a tevékenységünket, ha szükség van rá. És ez nagyon fontos az élet minden területén, hogy ha valami nem működik, akkor tudjunk kilépni a megszokott keretek közül és újakkal próbálkozni.”

Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy nagyon hasonló dilemmák, ötletek és kérdések jöttek elő a másfél nap során, mint amik mentén anno elkezdtünk dolgozni. Én nagyon örültem, hogy ilyen sokan voltunk az önkéntes hétvégén és ráléptünk egy új közös munka útjára.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

„Az a fő szempont, hogy szeressenek közösen alkotni” Bemutatkoznak az Élmény Tár szuperhősei – 7.rész

Szalóki Réka évek óta erősíti az önkéntesek csapatát, ő vezeti a kreatív, rajzos műhelyeket a Tanodában. Minden alkalomra új feladatokkal, új kihívásokkal készül, neki köszönhetőek a gyönyörű rajzok és festmények, amik a Tanoda falát ékesítik. A közös alkotás segíti a gyerekeket az önkifejezésben, kreativitásuk, önbizalmuk fejlesztésében is. Nekünk pedig hatalmas öröm, hogy ennyi gyönyörű, színes alkotás kerül ki a kezeik közül! Köszönjük Réka, a rengeteg, áldozatos munkát! 🙂

15053308_1386013194744532_1946485795_o

Hanga: Mesélj egy kicsit arról, hogyan kerültél kapcsolatba a Tanodával, hiszen, ha jól tudom, te már jó régóta benne vagy a buliban… 🙂

Réka: Úgy indult, hogy egy angol tanfolyamon megismertem a Koska Évát [Baranya Megyei Esélyek Háza szakmai vezetője], és ő mesélt nekem arról, hogy mit dolgozik, én meg mondtam, hogy engem nagyon érdekelne ez a világ, mert előtte nem ismertem a civil szervezeteket, a civil szférával abszolút semmilyen kapcsolatom nem volt. Akkoriban a bíróságon dolgoztam írnokként, ami egy eléggé monoton, és nem valami kreatív munka volt, és nagyon vágytam valamire az életemben, amit értékesnek érezhetek. Ebben az időben kezdtem el rajzolgatni és festegetni gyerekeknek szóló képeket, és az Éva ajánlotta a Tanodát, mondta, hogy vegyem fel a kapcsolatot Tasnádi Zsófival [az Élmény Tár Tanoda vezető mentora], mert biztos örülnének, ha mennék önkénteskedni. Így is történt, írtam a Zsófinak, nagyon lelkes és nyitott volt, és el is kezdtem járni rajz és festés műhelyet tartani a gyereknek. Ez már nagyjából 3 és fél éve volt, eleinte gyakrabban jártam, rendszeresen; mostanában, hogy már én is belefolytam mindenféle civil munkákba, és egyszerre száz dolgot csinálok, azóta sajnos ritkábban. Most is bennem van a szándék, hogy januártól gyakrabban járjak.

H.: Mesélj egy kicsit a kezdetekről!

Réka: Eleinte mindent elterveztem, hogy mit és hogyan fogok csinálni, úgy, ahogy én szocializálódtam, és amit láttam: „tanárnénis”, előre megtervezős stílusban. Aztán az első pár alkalom után rájöttem, hogy ez a munka egy teljesen más fajta felkészültséget igényel, az embernek mindig ahhoz kell igazodni, amihez a gyerekeknek éppen kedvük van, illetve ha ki is találok valamit, akkor azt mindig úgy kell formálni, hogy az éppen ott lévő gyerekeknek felkeltse az érdeklődését, és sikerélményük legyen. Szóval inkább az a fő szempont, hogy szeressenek közösen alkotni, legyenek bátrabbak, mert nagyon sok önbizalom hiányos gyerek van, akiknél ez az alkotásban is megmutatkozik, hogy félnek a kudarctól, és ezért inkább bele se vágnak, velük külön kell foglalkozni.

H.: Hogy jött az életedbe a rajzolás, illetve az, hogy gyerekeknek tarts rajzfoglalkozást? Régebben is foglalkoztál ilyesmivel?

Réka: Soha nem jártam művészeti iskolába, és nem is vagyok se művész, se különösebben tehetséges, egyszerűen arról van szó, hogy saját magamon éreztem, hogy az alkotásnak milyen pozitív hatásai vannak az emberre. Ha el tudom engedni azokat a gátakat, hogy én például nem tudok festeni, vagy rajzolni, és csak magáért a folyamatért csinálja az ember, hogy közben érezze, tapasztalja, hogy a kreativitása egyre erősebb lesz, és „feltör”, az mennyire jó érzés. Az volt tulajdonképpen az egyetlen célom, hogy amit magamon megtapasztaltam, azt továbbadjam a gyerekeknek is. Nem a rajztudást, hanem magát az élményt, hogy erre is lehet használni a művészet eszközeit, nem csak a rajzórai feladatmegoldásra, hogy „na akkor, rajzoljunk egy csendéletet, és tanuljuk meg ezt meg azt”… Ez egy sokkal egyszerűbb, és élményszerűbb funkció.

H.: Milyen foglalkozásokat szoktál tartani a gyerekeknek? Melyik technikákat szeretik a leginkább?

Réka: Sokat merítek az Igazgyöngy Művészeti Iskola módszereiből, őket nagy példaképemnek tartom, az ott tanítókat és persze L. Ritók Nórát. Persze közel sem vagyok még olyan profi, mint ők, de ez nekem is egy fejlődés… 🙂 Nagyon sokat festek a gyerekekkel, én ezt jobban szeretem, mint a rajzolást, főleg mert a festést a kisebbek is élvezik, még akkor is, ha nem csinálnak semmi konkrétat, de maguk a színek és az ecsethasználat nagyon izgatja őket, és ebből is rengeteget tanulnak. Általában egyébként van egy projekt, amihez kitalálunk valamit, egy pályázat, vagy csak készítünk valakinek egy ajándékot, ezt a gyerekek is jobban élvezik, mert van egy cél, amiért csinálunk valamit, és ez motiválja őket.

H.: Említetted, hogy az alkotás mennyire fejleszti a gyerekek önbizalmát, kreativitását. Tudsz erre példákat mondani, amik akár téged is motiválnak a munka során?

Réka: Mondjuk a Szinti, aki szerintem minden téren nagyon sokat fejlődött, a rajzban is. Őt ismerem már a kezdetektől, rengeteget fejlődött az önkifejezésben. Eleinte nagyon félénk volt a kreatív foglalkozásokon is, pedig akkor is nagyon ügyes volt, csak visszafogott. Most már sokkal bátrabb és kezdeményezőbb. Ezt persze nem lehet különválasztani, mert párhuzamosan fejlődött sok mindenben, és ez többek között a rajzban is megmutatkozott. A Tanodában egyébként szerintem pont az a jó, hogy komplex módon hatnak egymásra a dolgok.  És van egy-két gyerek, akik már nem járnak a Tanodába, például Kriszti, ő nekem nagyon nagy fájdalmam volt, amikor kiemelték a családból és elkerült Pécsről és a Tanodából is, pont amikor tök sokat fejlődött, és nagyon jó helyen volt. Kata is nagyon ügyes volt, mostanában őt se látom… Meg ugye a kicsik, az ovisok, ők is hihetetlenül gyorsan fejlődnek, persze náluk ez életkori sajátosság, hogy egyre ügyesebbek.

H.: Sokszor mondják, hogy a fiúkat mennyire nehéz bevonni a rajzos és kreatív foglalkozásokba. Neked volt ilyen tapasztalatod? Milyen módszerekkel lehet őket bevonzani?

Réka: Néha tényleg azt gondolnánk, hogy a fiúk majd nem fognak részt venni, de mégis, és szerintem ennek ahhoz is van köze, hogy én kvázi „külsősként” megyek oda hozzájuk, nem ismerem őket annyira, mint mondjuk a mentorok a Tanodában. Van egy csomó gyerek, akik például már el vannak könyvelve az iskolában, hogy „nagyon problémás”, kiküldik őket a tanárok, beültetik őket a hátsó padba, satöbbi satöbbi… és én ezeket mind nem tudom. És teljesen másként szólok hozzájuk, úgy, mint a többi gyerekhez, hogy „Gyere, csináld velünk ezt és ezt”, és amikor látom, hogy csinálja, akkor motiválom, hogy „Nagyon jó, folytasd”, és maga ez az elfogulatlanság, ami sokszor bevonzza őket. Sokszor utólag tudom meg, hogy egy-egy gyerek a suliban milyen „szerepben” van, én ezeket a foglalkozások alatt abszolút nem tapasztalom. Ilyen szempontból egyébként előny is, hogy én csak ritkábban megyek.

Szóval tényleg nem nehéz őket bevonni, a festegetésbe sem, a fiúk egyébként nagyon szeretik a ragasztást, különböző dekupázs-technikákat csinálni, ki lehet nekik találni feladatot. Például a Bence tök tehetséges rajzos, és ő csomószor jött is segíteni, amikor dolgoztunk valamilyen projekten.

Általánosságban el tudom mondani, hogy a Tanodába járó gyerekek, fiúk és lányok, szeretnek alkotni, soha nem nagy kihívás motiválni őket.

H.: Van-e esetleg kedvenc projekted, amire szívesen emlékezel vissza?

Réka: Szerintem a legnagyobb szabású, és leglátványosabb projektünk az óriáskirakó volt, amit készítettünk. Ez egy olyan puzzle tulajdonképpen, aminek az egyik oldalán egy kép van, a másik oldalán pedig a gyermekjogok vannak felsorolva. Azt nagyon szeretem, és nem csak azért, mert még ma is meg van, és látható, hanem mert ez egy versenyre készült, amiben mi nagyon bíztunk, hogy megnyerjük, mert akkor elutazhattak volna a gyerekek Spanyolországba, szóval ez egy elég nagy motiváció is volt. Nagyon kevés időnk volt elkészíteni, és a gyerekek nagyon dolgoztak, eszméletlenül sok munkát beleraktak, és szerintem nagyon ügyesek is voltak. Rengeteg jó élmény megmaradt bennem, arról, ahogy az készült, például amikor lelakkoztuk, és porszívóval próbáltuk szárítani, hogy minél előbb tudjuk tovább csinálni. 🙂

H.: Vannak-e esetleg terveid a jövőre nézve, amit szívesen megcsinálnál a gyerekekkel?

Réka: Nagyon sok tervem van, de mindenekelőtt most a nagy projektünk az lesz, hogy a támogatónak, akitől az új házat kaptuk, készítünk egy meglepetést. Neki akarunk a gyerekekkel valami ajándékot csinálni, hogy ők is kifejezhessék a hálájukat. 🙂

Posted in Uncategorized | Leave a comment